Csak akkor írunk, ha szenvedünk vagy ha szomorú az élet, és csak kedvtelésből nekedvág egy fatönköt?
Szerintem igen... Én általában ezért.
 

Elmagyarázom szerintem hogy van:
Ha boldog vagy, akkor azt elmeséled. Azonnali visszaigazolást vársz, vagy épp más örömét, hogy neked jó. :) És ez mindenképpen élőszó. Muszáj, mert látni kell a mosolyt vagy épp hallani a nevetés hangját.
Ha baj van, az már más. Akkor nem mesélünk, mert hát gyengének tünhetünk, vagy csak "Kit érdekel a nyomorom?", meg a minek basszuk el más jókedvét vagy épp a magunkét, mert hát erőt veszünk, mikor a barátainkkal vagyunk, és jobb is akkor (UGYE?'), és biztos hogy nem fogunk arról a rosszról mesélni. De hát valamit csak csinálni kellene vele?:D
És a megoldjuk ripp-ropp, hát az necces. Mert mi van, ha nem menne, meg hát nehéz is, könnyebb picit még pacsálni benne... So akkor firkálgatunk

"Mert egy nagy művész szenvedve alkot" vagy valami ilyesmit mondhatott a gyaloghídon állva. És igaza volt szerintem. Az igazán felkavaró és elgondolkodtató műveknek nem "heppiii eeend" a vége. Mert ha a végén minden rendbejön, akkor az a lényeg, és nem h mit állt ki míg sikerült. Hisz azt el kell felejteni, kussoljunk róla, hisz mostmár boldog. :D

Igazad van ksf, olvastam csöndablakot. Persze, persze értelek én, és igazat is adok. De a jót szerintem nehéz megfogni, pláne leírni, hisz csak egy múló percig vagy egy örökkévalóságig tartó pillanat.